2009. december 27. 18:30, Hotel InterContinental. Kezdtek befutni az első vendégek. A zenekarok az öltözőben készülődtek. A tágas előtérben friss sütemények illata szállt, a borokat kikészítették, a kávéspult mögött csinos hostessek vigyáztak. A terem falait festmények helyett híres emberekről készített fényképek díszítették, ezeket bocsátottuk árverésre, hogy a kórháznak segíthessünk. A fotósunk az utolsó percig méricskélte a felfüggesztett képek helyzetét, hogy meggyőződhessen, mindegyik szép vízszintesen áll-e. Megjöttek a barátok is, majd a kórház igazgatója, a meghívott alapítványok elnökei és családjaik. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem a megtörtént élménye, az elmúlt másfél-két hónap megfeszített munkájának eredménye mondhatni, körbevett egészen. Bár folyamatosan izgultam, tudtam azt is, hogy történhet bármi, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki és semmi. Hiszem tényleg az abszolút nulláról indult az egész, senkit nem ismertem és nem állt rendelkezésre anyagi fedezet sem, mégis, most itt állok elegáns öltözékben egy patinás hotelben, az ország legnagyobb gyermekkórházának segíthetek, alapítványok, országos hírű emberek adták nevüket és arcukat (huszonegyen!) a célomhoz, közös céljainkhoz. A pillanat emelkedettségét nehéz volna bármihez is hasonlítanom, amit életemben átéltem.

Ekkor erősödtem meg szándékomban, hogy a jótékonykodást folytatnom kell. Tovább kell mennem a megkezdett úton, egyre jobb, egyre nagyobb dolgokat kell véghezvigyek. Adni szeretnék, segíteni, amennyit csak lehet. Elsősorban kórházaknak fogok gyűjteni, mivel jómagam is voltam kórházban egy súlyos baleset után és pontosan tudom, mennyire sokat számít, ha a beteg számára jó körülményeket tudnak biztosítani. Ha akkor nem látnak el olyan magas színvonalon és olyan jó körülmények között, ma biztosan nem itt lennék, ha lennék egyáltalán. Az első est meggyőzte a kórházat és az alapítványokat is, komolyan mellettem állnak, hisznek bennem. Szeretnék e bizalomnak még jobban megfelelni. Erről szól ez a blog, erről is.